Füzesi István költő
A költő dedikál (Ünnepi könyvhét, 2010. június 4.)
Vallomás
Az idén már tizedik éve, hogy - éppen az azóta is barátunknak tekintett Kovács Imre közreműködésével - megvásároltuk azt a hatalmas telken álló, erősen elhanyagolt, de szép lehetőségekkel kecsegtető házat, amelyből sok-sok hónapnyi kemény és városi izmainknak jóleső munkával mutatós kertet és lakóhelyet alakítottunk ki. Igen hamar betagozódtunk a falusi életbe, szomszédainkkal kölcsönös jó viszonyt ápolunk, s a magunk teremtette környezet valósággal megújította lelkünk egy nem is kicsi részét. Matematikatanár párom és jómagam (két fiunk közül a nagyobbik szintén, a kisebb módjával) főleg a nyarakat élvezzük, szinte minden hétvégén, illetve legalább kétszer egy-egy hetet új birodalmunkban töltünk, s ez - nem túl eredeti szójátékkal élve - bennünket is alaposan feltölt. A kerti munka, a veteményesek, a gyümölcsfák gondozása, a pestinél hasonlíthatatlanul jobb levegő, az emberközeliség mind-mind lélekvidító körülmény. Ami az írást illeti, csak azért nem tudok kizárólagos helyi hatásról beszélni, mert a műfaj, amelyben otthon vagyok, a haiku, függetlenül mindentől rendszeresen megköveteli a jussát - azaz legyek bárhol, legyen bármilyen időpont, a témák-gondolatok-szóötletek jönnek valahonnan a rejtélyes elme mélyéről, s miután lejegyeztem őket, vagy azonnal, vagy némi ülepedés után addig csiszolgatom őket, míg elnyerik végleges formájukat. Azt persze nyugodt lélekkel kijelenthetem, hogy Perkáta, az ottani lét frissebbé
tette-teszi az agyműködésemet, ilyen értelemben tehát van mit megköszönnöm a szerencsének, hogy anno rátaláltunk e remek helyre.
2011. január 31.
Füzesi István
Két haiku gyöngyszem Füzesi István Perkátához kötődő költő tollából.
A kép Kapócs Tibor perkátai festőművész munkája.
Lukács Sándor színművész gondolatai
A haiku költőjének legmeghatározóbb célja a lényegre-törekvés.
Megragadni azt, ami a dolgok, történések veleje, s amit ha buzgón körülírsz, talán elhomályosul vagy ne adj' isten, el is illan.
Ehhez persze örökké résen kell lenni.
Következetesen és nyitottan szemlélődni.
Bátran átereszteni magunkon minden élményt, örömöt és atrocitást, hogy valóban ablakot nyithassunk a szavak mögötti tájakra.
Agyonkommunikált és elbulvárosodott világunkban nagyszerű érzés találkozni Füzesi István haikuival.
A három sorba sűrített megfigyelések pontosak és képgazdagok.
Egyszerre kavarog bennük bölcsesség és játékosság.
Aki a ködfátyolba csipkét harapó napfényt észreveszi és ilyen érzékletességgel jeleníti meg, az méltó arra, hogy sorait kíváncsisággal és élvezettel olvassuk. Annak elhisszük, hogy a lepkét nem súlyra kell mérni, hanem színeit érdemes csodálni, s hogy bizony Krisztus nem vágyna vissza a földre, ha meglátná az Úr mai szolgáit...
De nem hiszem, hogy a megszenvedett igazságok - Zsinórpadlásról mozgatott marionettfigurák lennénk? - elkeseríthetik a költőt.
A folyamatos készenlét, a tapasztalások öröme arra készteti, hogy újra és újra megossza élményeit az olvasóval, és akkor talán mégis, rózsái mögött mintha fel-felködlene Isten mosolya.
Lukács Sándor
A 2011. február 4-i perkátai könyvbemutató utcai plakátja
(tulajdonos: Füzesi István költő)
Könyvbemutató
Füzesi István Szavak mögötti táj című modern haiku kötetét mutatta
be a nagyközségi könyvtárban 2011. február 4-én.
A fenti kép a könyvbemutatón készült (a kép tulajdonosa: Füzesi István költő).
[ 2011-02-18 ] Perkátán kicsit újjászülettem
Amint azt korábban jeleztem, interjút kértem a Budapesten élő, de immár évtizedes perkátai kötődését - és a felkérést is - örömmel vállaló újságíró-költőtől, Füzesi Istvántól, akinek Szavak mögötti táj című haikukötetét február 4-én ismerhette meg a könyvtárban megrendezett találkozón részt vett húsz helybeli érdeklődő.
- Úgy tudom, hogy ez az első kötete. Mikor és hogyan került kapcsolatba a haikuval? Milyen vers a haiku? Mi az eredete? Mitől modern haikuk az önéi?
- Amint a könyv előszavából is kiderül, tavaly, 67 évesen alighanem én voltam a legidősebb első kötetes költő Magyarországon. Kamaszkoromtól kezdve, mint legtöbbünk, lelkesen gyártottam a verseket - a haikuról akkor még fogalmam sem volt -, néhány közülük meg is jelent itt-ott, de éreztem, sőt tudtam, hogy a formaérzéken és a viszonylag nagy szókincsen kívül nincs meg bennem a valódi költői erő. (Ezt persze nem mindenki hajlandó belátni...) Így hát jobbára a magam örömére írogattam, inkább csak játszva a szavakban rejlő sokféle lehetőséggel. Már jócskán túl a hatvanon ismertem meg a 13. században kínai közvetítéssel Japánba átkerült és ott meggyökeresedett haikut, és valahogy azonnal erős vonzalmat éreztem a háromsoros, 5-7-5 szótagból álló minivers iránt. Ennek ősi változata afféle előhívó: felmutat egy természeti képet, olvasója pedig hozzáteszi a saját lelkében élő élményt-hangulatot erről a képről. Ami a kötet alcímét adó modern haiku kifejezést illeti, ezzel igyekeztem tájékoztatni reménybeli olvasóimat, hogy a forma kivételével sok tekintetben eltérek a haikuírás hagyományaitól, hiszen a ma embere aligha tudná beleérezni magát a sok évszázaddal ezelőtti - ráadásul a miénktől merőben különböző - kultúra, gondolkodás, érzelmek stb. világába. Így hát minden életmozzanatot témának tekintek, s noha tisztelem annyira a klasszikus alapkövetelményt, hogy sokat és gyakran írjak természeti képekről, az évszakok szépségeiről, hangulatáról, semmit nem zárok el a szemlélődésem és a lelki szemeim elől.
- Nagyon megfogtak a kötet illusztrációi, a versek hangulatát, mondandóját remekül visszaadó szépséges akvarellek és tusrajzok. Megtudhatnánk valamit alkotójukról? Hogyan találtak egymásra Benyó Gabriellával, és hogyan működött az alkotói kapcsolat?
- A Kunszentmártonban élő fiatal rajztanár sógornője szerkesztőségbeli kollégám, és ő ajánlotta figyelmembe Gabit. Kértem tőle néhány rajzot - ekkor és mindvégig e-mailen keresztül küldtük egymásnak azt, ami nálam, illetve nála megszületett -, és rögtön tudtam, tökéletes partner, egyenrangú alkotótárs lesz. Szinte mindegyik rajz, amelyet a kötetbe szánt haikukhoz készített, elsőre telitalálatnak bizonyult; egy régi sportbarátom a könyv megjelenése után ironikusan évődve azt mondta: Öregem, egészen ügyes versikéket írtál ezekhez a remek rajzokhoz... Amikor, a tavalyi könyvheti dedikáláson a Vörösmarty téren, végre személyesen megismertem Gabit, érthetővé vált művészi azonosulása a haikuimmal - ugyanazzal a lelki érzékenységgel szemléli maga körül a világot, mint jómagam.
- A mai kor csöppet sem kedvez a költészetnek, s ahogy tudom, a kiadók nemigen kísérleteznek ismeretlen költők megjelentetésével. Hogyan talált rá a Kelly kiadóra?
- A tulajdonossal, Kelly Istvánnal évek óta munkakapcsolatban álltam és állok, számos kiadványuk szövegét gondoztam, és elégedettségét azzal igyekezett kifejezni, hogy felajánlotta: ha írok egy könyvet, kiadja. Addigra már körülbelül 150 haikum gyűlt egybe, s kaptam a lehetőségen...
- Ezek a kis versek első blikkre, a végső formában születnek meg?
- Előfordul ez is, de azért többnyire csiszolgatom-farigcsálom őket, keresve a legkifejezőbb szavakat, mígnem úgy érzem, az van bennük, amit el akarok mondani.
- Perkátán is írt már haikut?
- Hogyne, például a kötet évszakokról és a kerti élményekről szóló versikéi jórészt az itt töltött hétvégeken, illetve a hosszabb itt-tartózkodásunk ideje alatt keletkeztek. Nem véletlenül: Perkátán kicsit újjászülettem, elmondhatatlanul jól érezzük magunkat, a falusi létforma elbűvöl, ráadásul számos jó ismerősre, barátra is szert tettünk a helybeliek között.
- Az itteni hölgyek biztosan kíváncsiak arra is, honnan az ismeretsége a kötet hátoldalán szép, dicsérő gondolatokat megfogalmazó népszerű színész-költővel, Lukács Sándorral, aki a kötet bemutatóján, az ünnepi könyvhéten és a Hír Tv Paletta című magazinjában is felolvasott jó néhány haikut.
- Újságíróként nemegyszer készítettem vele interjút, van már talán 15 éve is, hogy először. Ugyanazt mondhatom róla, amit Benyó Gabiról megfogalmaztam: mindketten hasonló módon érzünk-gondolkodunk a világról, így aztán később barátivá nemesedett a kapcsolatunk.
- Köszönöm az interjút! Remélem, a következő kötetben is sok perkátai ihletésű haikuval találkozhatnak az olvasók...
Vigh György
Képek Füzesi István újságíróról-költőről
A munkahelyen
Eszmecsere dedikálás közben
Benyó Gabival, a kötet illusztrátorával
Csongrádi Kata színművésznővel
Lukács Sándor színművésszel